Várostörténet
Duna: a város múltja, jelene és jövője
Római kor
A provincia határát képező Duna vonalán építették ki a hódítók a Kr.u. 1. és 2. század fordulóján védelmi rendszerüket, a limest, melyet erődítmények és őrtornyok láncolata alkotott. Ennek az erődláncolatnak volt egyik tagja a dunakömlődi Bottyán-sáncon felépített castrum (tábor), a Lussonium. A határvonal szerkezetének megfelelően Paks körzetében több őrtorony is állhatott, melyek őrszemélyzetét a lussoniumi cohors (500–1000 fős gyalogos csapategység) katonasága adta. A katonai táboron kívül Dunakömlőd térségében közvetlenül a táborhoz tartozó, falusias, polgári település is létesült (ez volt az ún. vicus); valamint Dunakömlőd és Paks körzetében vélhetően számos kisebb, önellátásra berendezkedett, ún. villa-gazdaság is működött a bennszülött lakosság részben romanizált falvai szomszédságában.
A dumakömlődi katonai tábor régészeti feltárása csaknem 20 éve folyik. Az eddigi kutatások során számos katonai és polgári épületet került napvilágra. Az előkerült leletek és objektumok elemzése kimutatta, hogy a legkorábbi auxiliáris (segédcsapati) palánktábor már Claudius császár uralkodása idején (Kr.u. 41–54) megépült és egészen a 2. századig használatban volt, majd a helyén kőből épített erődöt létesítettek. A feltárások során meghatározták és részben rekonstruálták a kőerőd északi sáncrendszerének helyét, az 1,3 m széles erődfal néhány részét és védőárkait, illetve a két déli kaputornyot. Az erőd déli falának belső oldalán több helyiségből álló, keleti oldalán fából épült oszlopsorral alátámasztott előtérrel (porticus) rendelkező épületet, vélhetően egy kaszárnyát tártak fel.
A későrómai korban (Kr.u. 4. század vége), amikor az erőd már nem volt használatban, a déli kaputoronytól néhány méterre északra felépült egy 10 x 9 m kiterjedésű őrtorony (kiserőd), melyet még a tartomány feladása után – a népvándorláskor elején – is használtak. Pannoniában a római uralom végét a hunok megjelenése jelentette: 433-ban a provinciát a Római Birodalom hivatalosan is átadta királyuknak, Attilának.
Középkor
A Kr.u. 433-tól 455-ig tartó hun uralmat a Dunántúlon a Longobárd királyság váltotta fel. Ezt 568-ban a keletről érkező avarok számolták fel, akiknek több évszázados jelenléte egészen Árpád magyarjainak honfoglalásáig, illetve az államalapítás koráig húzódott. Az államalapítás utáni időkből a paksi környék legkorábbi írásos említése a tolna megyei Madocsa nevéhez kötődik.
Magának Paksnak a neve 1333-ban jelenik meg először az írott forrásokban, egy pápai tizedjegyzékben, amely szerint Lőrinc paksi pap 23 báni dénárt fizetett. Ezzel szinte egy időben (1354) említik az olasz származású Rathold (Rátót) nembeli Olivért, királynéi udvarbírót, majd tárnokmestert. Ő kapott királyi birtokot a város mai területén I. (Nagy) Lajostól, utódai pedig már következetesen használták a Paksy családnevet. A család leszármazottai a 14–16. század folyamán számos jelentős méltóságban is feltűntek és a korszakban kiemelkedő szerepet játszottak: Paksy László Mátyás király korában székely ispáni és tárnokmesteri méltóságot viselt, s a ferencesek paksi építkezéseinek a mecénása volt, a középkori paksi ferences kolostor építtetése így tehát szintén a Paksy-család nevéhez fűződik. Paksy János udvari kamarás, majd kincstartó a mohácsi csatamezőn esett el. A család utolsó férfi tagja, Paksy László 1662-ben halt meg, fiú utód nélkül: a család vagyonát nővére, Paksy Anna és annak férje, királydaróci Daróczy Zsigmond utódai örökölték. A későbbiekben a Daróczy, illetve a Száraz famíliák szerepelnek a paksi birtok örököseiként.
Újkor
A török uralom alatt Paks a hadjáratok fő irányába esett, és ezáltal az egymásnak szegülő birodalmak ütközőterületévé vált. A területet elfoglaló törökök a kalocsai és paksi elpusztult épületek köveiből erődített palánkvárat emeltek, s egyéb építkezéseket is folytattak. A paksi temetőben Árkods baba sírja a hódoltság ideje alatt nevezetes muzulmán búcsújáróhellyé vált. Az akkori várat és a várost csupán Evlia Cselebi török világutazó és Heinrich Ottendorf osztrák mérnök-ezredes leírásaiból, illetve az utóbbi által készített vázlatrajzból ismerjük, az 1663-1664-es Habsburg-török háború, illetve a felszabadító háborúk után ugyanis egyetlen török kori épület sem maradt fenn. A paksi Templomdombon 1995-ben végzett szondázó ásatás bebizonyította, hogy ezen a területen polgári településrész létezett a török hódoltság idején.
Paks a felszabadító háborúk után, a vármegye újjászervezésekor ismét jelentős szerephez jutott: 1698 és 1703 között hét vármegyei közgyűlés színhelye volt, s a helyi császári postamester, Daróczy István alispáni rangot kapott. Az 1730-tól mezővárosi jogú településen a mezőgazdaság dominanciája mellett, a céhes ipar is egyre nagyobb teret nyert: bár a paksi céhek megalakulásának időpontját pontosan nem ismerjük, de a 18. század második felében már biztosan működtek. Ezek a céhek látták el a környék lakosságát iparcikkekkel.
Ezzel párhuzamosan a kereskedelem fellendülését hozta az imsósi Duna-kanyarulat 1841-es átvágása, mikor a Duna fősodra a város közvetlen közelébe került. Ez a víz sodrásirányát megváltoztató, a partot védő sarkantyúk építését tette szükségessé, ugyanakkor hajómalmok egész sorának működése vált lehetővé. A város kereskedelmi fejlődésében a hajómalom-flotta és a molnárcéh működése fontos szerepet töltött be. Ekkor létesült a paksi hajóállomás is, ahol 1846-ban kötött ki az első gőzhajó: a Pest.
A 18–19. századtól egyre inkább a paksi közbirtokos családok játszottak fontos szerepet a város történetében. Ebbe a rokonsági körbe tartoztak többek között a Kornis, Szeniczey, Szluha, (báró) Rudnyánszky, nemeskéri Kiss, barkóci Rosty, Csuzy és Vigyázó famíliák. Az egykori Cseh-Vigyázó-, Daróczy-, Kornis-, Kurcz- és Szeniczey-kúriák máig alapvetően meghatározzák a belváros arculatát.
A Szeniczey-ház gyakori vendége volt az 1850-es évektől a híres rokon, Deák Ferenc, „a haza bölcse”, aki szívesen töltötte idejét Pakson, és gyakran látogatta például az 1842-ben alapított Kaszinót, amely a pesti és pozsonyi után a harmadik volt az országban. 1844-ben felépült a klasszicista stílusú Erzsébet-szálló is, amely egy ideig a Paksi Képtárnak adott otthont. 1847-ből a társadalmi reformokat támogató Daróczy Zsigmond kanonok emlékét őrzi a város.
A forradalom és a szabadságharc idején Paks számos katonát és tisztet adott a tolna megyei nemzetőrségbe. A városon 1849. április 30-án végigvonult Jellasics horvát bán serege. 1849-ben, a fegyverletétel után számos más emberrel együtt emigrálni kényszerült Jámbor Pál, paksi költő is.
Az 1848-1849-es szabadságharcot követő önkényuralom korszakában a politikai lehetőségek beszűkülése ellenére lassú gazdasági és kulturális fejlődés volt tapasztalható, amely a Kiegyezés után felgyorsult. 1873-1874-ben egymás után oszlatták fel a céheket, helyettük ipartársulatok alakultak. Iskolák, kulturális egyesületek kezdték el működésüket, fejlődött az egészségügyi ellátás, megalakult a Tűzoltó Egylet, 1873-ban helyi nyomdát alapítottak és 1880-ban megjelent az első paksi újság is Közlekedés-Ügy címmel. A Paksvidéki Takarékpénztár és a Paksi Ipartestület megalakulása, az 1876-ban felépített barokk stílusú bazársor, a hitelélet élénkülése egyaránt a kereskedelem és az ipar erősödését mutatja.
A kultúra és az oktatás fejlődését jelzi a Tolna megyei Régészeti és Történelmi Társulat megalapítása (alapító: Dr. Novák Sándor orvos, amatőr régész); a Szeniczey Géza által berendezett csillagvizsgáló megnyitása; az 1893-ban alapított paksi Polgári Fiúiskola, s az itt Szelle Zsigmond járásbíró, szintén amatőr régész gyűjteményéből és könyveiből berendezett Szelle-múzeum is, amely a II. világháború alatt sajnos teljes egészében megsemmisült. 1901-ben az új plébániatemplom nagyrészt közadakozásból történt felépítése mellett elkészült a katolikus leányiskola is.
A 20. század
Jelképesnek tekinthető, hogy a Millennium évében, 1896-ban futott be a paksi vasútállomásra az első menetrend szerint közlekedő személyvonat: innen kezdve újabb, egyre gyorsuló ütemű fejlődésnek indult a város. A városiasodás, a technikai fejlődés jele, hogy 1906-ban bevezették a telefont, 1911-ben pedig megkezdte működését az egyenáramú villanytelep. A gazdasági fejlődést bizonyítja a Krausz-Moskovits Egyesült Ipartelepek Rt. (gyümölcsaszaló-szeszfőzde) megalakulása is, mely a későbbi Konzervgyár jogelődjének tekinthető, valamint a világgazdasági válságot követően a Sánc-hegy tövében működő Gőztéglagyár megnyitása és a teljes városi villanyhálózat korszerűsítése.
A gazdasági fellendülést a 20. század első felében lefékezte, hogy az 1926-os kormányhatározat értelmében a Duna-híd megépítésére nem itt, hanem Dunaföldváron került sor, s emiatt elmaradt a Paks-Tolna-Mözs-Szekszárd vasútvonal kiépítése is. Ezzel párhuzamosan a dunai hajómalmokat fokozatosan gőzmalmok váltották fel.
Főként a Konzervgyár és Gőztéglagyár működése fémjelzi ekkor is Paks iparát, természetesen egyéb más iparágak és a mezőgazdaság töretlen fejlesztése mellett. A Gőztéglagyár a közeli dunaújvárosi (eredeti nevén Dunapentele, majd Sztálinváros) építkezések idején élte fénykorát.
A paksi atomerőmű négy reaktorblokkjának 1973-1987 közötti megépítése új, máig tartó lendületet adott a város gazdasági és társadalmi fejlődésének. A rengeteg betelepülő számára egy teljes új városrész épült, betonozott utcákkal, modern lakónegyeddel és kiszolgáló egységekkel (iskola, óvoda, rendelőintézet, posta stb.). A régi alapjain felnövekvő új város, az ország leggazdagabb nem agglomerációs városának képéhez ma már látványosságként ugyanúgy hozzátartozik az új városrészben található, Makovecz Imre által tervezett, 1990-ben felszentelt új Szentlélek-templom, mint a funkcionalista ipari építészetet képviselő erőmű szürke-zöld tömbje is.
Forrás: Gábor Lívia: Paksravaló – Utazás az ország középpontja felé (Paks útikönyv 2012)
